Elérkeztünk a vb-sorozat befejező részéhez. A tornán már csak 4 gárda maradt állva, akik célja nem más, mint egy aranyszobrocska és a mellette járó eurómilliók és dicsfény megszerzése. A nyolcaddöntők után sokan az európai foci teljes kudarcát látták, mivel a 16 közé csak 6 csapatunk maradt a kontinensünkről, ráadásul ezek is egymás ellen játszhattak, a pesszimisták elmondhatták, hogy csak 3 marad a nyolcban, az optimisták meg azt, hogy három európai csapat biztosan lesz a negyeddöntőben. De arra talán senki nem gondolt, hogy a folytatásban is állva maradnak ezek a gárdák, sőt európai házidöntőt is rendezhetnek, amire az öreg kontinensen kívül még nem került sor. Lássuk az elődöntőket.

Egy dél-amerikai és európai gárda párharca mindig izgalmas, és szinte megjósolhatatlan. Az meg különösképpen, amikor két olyan csapat játszik egymás ellen, amelyeket nem vártak a 4 közé (na jó, a hollandokat igen), hiszen nem tudni, ki mire képes ebben a helyzetben. Az uruk a nagy elődök nyomdokain haladva már csak egy lépésre voltak a mennybemeneteltől, míg a tulipánosok fináléba jutás esetén harmadszor jutnának az aranyszobor közelébe. Jó kis meccsnek ígérkezett tehát. És nemcsak ígérkezett, hanem az is lett belőle, köszönhetően a viszonylag korai gólnak. Van Bronckhorst kapanyele elsült, Muslera nyújtógyakorlata nem volt elég tökéletesen kivitelezett, vezettek a hollandok, majd a vb legjobbja (véleményem szerint is), Forlán ballal lőtt egy bődületeset (megszokhattuk tőle). A világoskékek jól zártak, rendre vezették az akcióikat, de mire feleszméltek már kettővel ment az ellenfél Sneijder szokásos megpattanó góljának és Robben bólintásának köszönhetően. Utána nagy semmi következett, majd a végén felpörgött a meccs. Hogy milyen tüzijáték lett volna, ha a szépítés korábban érkezik, nem tudjuk. Végül csak pár percig csodálhattuk, mert egy hármas sípszó véget vetett neki. És ezzel az uruguayi álomnak is, a hollandok pedig harmadik döntőjükre készülhettek, és vele együtt a harmadik vereségre is, mert valljuk be, ez a csapat papíron is gyengébb volt mint a másik elődöntő bármelyik csapata.

Európai döntő volt készülőben. Egy nappal korábban bejutottak a tulipánosok, most ez a sors várt kontinensünk két gárdája közül valamelyikre, a másik viszont csalódottan vehette tudomásuk, hogy csak egy bronzot kaphat. A németek számára rosszul kezdődött ez a mérkőzés. A mindentudó polip az ellenfelet hirdette ki győztesnek, ami után halálosan megfenyegették (biztosan fel is fogta a dolgot). A spanyolok csak kínlódva jutottak el idáig, ez nem is csoda, mert minden ellenfele először medvecsapdákat állított a félpálya közelébe, majd vermeket ásott a tizenhatos elé, végül befalazta a kaput is, nehogy már betaláljon az ellenfél. De ez sem segített, a hispánok eljutottak a négybe, és céljuk az újabb trófea megszerzése volt, amihez csak le kellett győzni a "németeket", utána pedig a bokaimádó hollandokat. Ballack menedzsere azt mondta a vb után, hogy a  sok buzi miatt lett puhány és technikásabb a (volt) fritzek játéka, hát nem tudom, hogy ebből mi volt igaz, de láttunk erre utaló jeleket. Na nem a meleg fogadtatásra, hanem a párharcok kerülésére. Voltak azért kemény gyerekek, mint a húsz méter magas Mertesacker, vagy Friedrich, akik mellett az élet nem volt habostorta. Az egy szem csatár, Villa nem tudott úgy fickándozni közöttük, mint anno Honduras ellen. A középpálya viszont rendkívül mozgékony volt, sok passzal, meg egy harmatgyenge Xabi Alonsoval. Torres aki semmit nem csinált, padra került, Alonso miért nem? Kérdezhettük volna del Bosquetól, ha tudnánk spanyolul. Ezen a meccsen is az történt, mint minden Spanyolország-Valaki mérközésen. Az ellenfél feladta saját játékát, és inkább foggal-körömmel-lábbal-kézzel-bármivel védekezett, mert ha gólt kapna, abból semmi jó nem sülne ki. Nos, a németek rosszul döntöttek, az eddigi szép játékuk feledésbe merült, és itt megmutatkozott, hogy egy szervezett védelem ellen nem tudnak mit kezdeni. (a masszív szerbek és a meglepően jól védekező spanyolok ellen tehetetlenek voltak). Már-már úgy tűnt, jöhet a ráadás, amikor egy bika rontott a tizenhatoson belülre (egyes hírek szerint vaddisznó), és egy erőteljes fejmozdulattal bebombázta a hálóba a bőrgolyót. Puyol ezzel a fontos momentummal bebiztosította, hogy a hispánok harmadszor is egy góllal győzzenek, és részt vegyenek első vb-döntőjükön, amelyre esélyesként érkezhettek. A német-lengyel-tunéziai-ghánai-török vegyesvágott pedig a harmadik helyért harcolhatott, mint 4 éve.

A Bronzmeccs

Az utóbbi időben a világbajnoságok utolsó jó meccsét rendre a "csalódott"/"kiábrándult" csapatok játszották. Idén sem volt ez másképp az Uruguay-Németország összecsapás minden képzeletet felülmúló futballünep volt, ahol a Wolfsburgi gyári munkás és a Catedral Metropolitana székesegyház kántora képzeletben együtt szurkolt azért, hogy ez az este soha ne érjen véget.

Nyilván nem lehet matematikai képletekkel leírni egy sportot, mint ahogy az is szubjektív, hogy mi kell egy jó mérkőzéshez, de azt hiszem a következőkkel sokan egyetértenek: legyen valódi tét, legalább 3 gól, fordulatok, fair play, hajtás és az emberi tényező - a cselek a hibák és a dráma - ezen a meccsen mind meg volt közülük.  Az utóbbi kettőből Uruguay oldalán volt több (Muslera kapusról tudtuk, hogy benne van a potyázás lehetősége és a világbajnokságon most jött ki először (és másodszor is), míg Forlán újra egyenlíthetett volna és az aranycipőt is egyedüliként kaphatta volna meg, ha a szabadrúgása csak néhány centivel lejjebb száll a hosszabítás perceiben. Jogi Löw pedig ezúttal tanúbizonyságot tett arról, hogy képes úriemberként viselkedni és Hans-Jörg Butt-ot nevezte a kapuba, aki valószínüleg élete utolsó válogatott mérkőzésén emlékezetes védésekkel hálálta meg a bizalmat, illetve a vb-n egyedüli német mezőnyjátékosként- korábban nem játszó - Serdar Tascit is pályára küldte.

Úgy gondolom sokáig fogunk még emlékezni erre a júliusi összecsapásra, ahol egy oktatófilmnek is beillő mérkőzésen ez a fiatal, ambíciózus, őszinte futballt játszó és nem utolsó sorban szimpatikus (!) német válogatott legyőzte a világbajnokság legjobb játékosa által vezetett, keményen dolgozó és alázattal küzdő uruguayi "aranygenerációt".

A Döntő

Egy hónappal az első kezdő sípszó  után elérkezett az utolsó (várva várt) mérközés, a 19. labdarúgó világbajnokság döntője egy már-már rutinosnak számító résztvevővel és egy elsőként döntőbe jutó csapattal. A hollandoknak nem volt túl megerőltető az út idáig. Csak egy komoly ellenféllel csaptak össze, de ez a (sajnos) mindig favorit brazil team volt. A spanyoloknak minden mérkőzésen meg kellett küzdeniük azért az egy szem gólért, amivel végülis elaraszolgattak a döntőig, hogy ott a legkevesebb gólt elérő döntős csapatként egy rekordot már megdöntsenek. A finálé sajnos nem igazán fociba illő jelenetekkel zajlott. Ezért a hollandok a felelősek. Szinte csoda, hogy olyan megmozdulásokért, amelyeket az egész tornán láttunk tőlük, piros lap nélkül megúszták, a döntőben szerencsére már nem, igaz olyan jelenetek előzték meg a kiállítást, mint van Bommel szokásos boka,-és sípcsontfaragásai (jó szobrász lehetne), de Jong karaterúgása (én harcművésznek is el tudnám képzelni). Szóval alattomosak voltak a játékosok, a spanyolok is átvették néha ezt a fajta modort, és nem mentek a szomszédba egy kis keménységért. A tulipánosok megnyerhették volna a döntőt (szerencsére nem sikerült), Robben kapussal szembeni ziccereinél már mindenki gólt látott, de először Casillas, másodszor Puyol volt a nyerő ember. A narancsosok tulajdonképpen el is lőtték puskaporukat, a faragáson kívül más figyelemre méltó eseményt nem láthattunk tőlük. A spanyolok rendületlenül rohamoztak (mint az egész vb-n), de rendületlenül falba ütköztek (mint az egész vb-n), sorban alakítgatták ki a helyzeteket, de az utolsó passzba mindig hiba csúszott. A játék képe akkor változott meg igazán, amikor lejött Alonso (végre), és beállt Fabregas. Vele támadóbb lett a csapat, az előrejáték gördülékenyebb volt, az őrülten védekező hollandok nem találták már az ellenszert, különösen Heitinga, aki beszedte második sárgáját, ezzel csak a pálya széléről figyelhette tovább az eseményeket. Ekkor már a hosszabbításban vagyunk, a rendes játékidő kevés volt a döntéshozatalhoz. Hogy milyen jó húzás volt Fabregas beállítása, azt a remek gólpassza mutatja, a fontos gólok szerzője, Iniesta pedig (nem tudni hogy került oda) a kapus mellett a jobb sarokba zúzta a labdát, majd egy olyan gólörömöt láttunk tőle, mint a Chelsea elleni bl meccsen. Ezt a gólját egy egész ország, kitudja hány szimpatizáns, és talán a semleges szurkolók nagy többsége is kitörő ordítással fogadta, megkaptuk a várva várt mindent eldöntő találatot. Hogy megérdemelte-e a trófeát Spanyolország? Minden tekintetben jobbak voltak ellenfelüknél (kivéve szabálytalanság), jobban akarták a gólt, minden egyes poszton jobbak voltak, és ami a legfontosabb, játszották a futballt.

A döntő lezárultával már csak 4 évet kell várnunk a következő mundiálra. reméljük, a brazíliai vb sokkal jobb játékot hoz majd.