Folytatjuk a nagysikerű vb-t felidéző sorozatunkat a nyolcaddöntők további négy mérkőzésével.

A C csoportot megnyerő amerikaiak az anti-kabala Mick Jagger és Bill Clinton támogatásával futottak ki a gyepre az egyetlen játékban maradt afrikai csapat ellen, hogy egy könnyfakasztó, hosszabításba torkolló drámában a  legszimpatikusabb kieső szerepét eljátszva minden semleges szurkoló (állítólag tényleg van ilyen) a szívébe zárhassa őket. Két ellentétes félidő (nameg a hosszabítás), szinte 50-50%-os labdabirtoklás, 6-6 kaput eltaláló lövés, férfias és sportszerű küzdelem - mégha ez technikailag nem is a legmagasabb színvonalon zajlott – az egyszerű focirajongónak nem is kell több, hogy szíve szerint mindkét csapatot továbjuttassa a - sajnos szó szerint - álom(ba ringató) negyeddöntőt játszó Paraguay-Japán győztese helyett.  Donovan kapufáról bepattanó tizenegyesgólja és Bradley 16 kilóméteren keresztüli robotolása végül kevésnek bizonyult a vb-n először (mindjárt két emlékezetes) akciógólt szerző Fekete Csillagok ellen, akik életben tartották a reményt, hogy első afrikai válogatottként bejussanak a világbajnokság legjobb négy csapata közé.

Az angolokkal kapcsolatos gondolatmenetemet úgy hagytam abba, hogy az angol válogatott és talán mi is jobban jártunk volna, ha ilyen játékkal a csoportból sem jutnak tovább. A németek ellen - mindezt bizonyítva - három olyan gólt is sikerült összehozniuk (az ellenfél érdemeit nem kisebbítve) amilyet eddig még rémálmaiban sem láttam. Közvetlenül kirúgásból gólt kapni még megye II-ben is szégyen és az ellenfél térfelén elvégzett szabadrúgás illetve kialakított helyzet után így megkontrázni egy csapatot talán csak FIFA10-ben lehet. A már említett rendkívül gyenge formát és a nem megfelelő játékosok beválogatását csak fokozta, hogy ennek a csapatnak semmiféle taktikai elképzelést (ha volt egyáltalán ilyen) nem sikerült megvalósítania és tényleg - nem is tudom mit írjak - alapvető játékintelligenciát igénylő döntéseket sem sikerült hozniuk. Meg kell említeni, hogy Lampard először játszott elfogadhatóan a tornán - lőtt egy kapufát meg azt a bizonyos meg nem adott gólt - amiről a szeméyes véleményem az, hogy bár izgalmasabbá tette volna a második félidőt, de a németek továbbjutását nem veszélyzette volna. A német csapatról - ahogy mondani szokás - csak szuperlatívuszokban lehet beszélni (álmomban nem gondoltam, hogy ezt leírom egyszer) és a tudatos csapatépítésük, a fiatalítás, és elszántságuk például szolgálhat az angol válogatott számára. Még egy gondolat, ami lehet, hogy egyesek szerint sportszakmai hozzá nem értésemet bizonyítja és valóban előfordulhat, hogy néhány év múlva megkövetem magam, de én ezzel a Müller gyerekkel kapcsolatban eléggé szkeptikus vagyok és eddig még nem sikerült észrevennem azt a fenenagy játéktudást, ami az eredményei és a góljai mögött van.

A vb-n utoljára a Brazília-Chile meccsen láthattuk Dunga robotcsapatát (ez itt most nem a technikai képzetlenségre utal) 90 percen keresztül magabiztosan (helyenként egészen szépen) futballozni és chileiek is bebizonyították, hogy ezerszer inkább helyük van a 16 között, mint a görögösen "játszó" svájciaknak. Eltiltása után nevéhez méltó teljesítménnyel tért vissza a brazilok irányítója Ricardo Izecson dos Santos Leite, de ez a csapat egy ilyen púpot még bőven el tud viselni/cipelni a hátán.  Dícséret illeti a brazilokat azért is, mert a biztos győzelem tudatában sem álltak be védekezni (pedig a korábbi brazil válogatottakkal ellentétben ez a csapat képes lenne erre is), hanem próbálták növelni előnyüket, így Bielsa tanítványainak is volt lehetősége a szépítésre, ami végül nem jött össze és a továbbjutási esélyük is végig a 0 körül oszcillált, de az amerikaiak után újabb szimpatikus kieső nevét jegyezhettük fel nemlétező noteszünkbe.

A Paraguay-Japán összecsapást finoman szólva is mérsékelt várakozás előzte meg. A mérkőzés leginkább abból a szempontból volt érdekes, hogy megtudjuk kin fog kisebb-nagyobb fölénnyel átgázolni a spanyol-portugál meccs továbbjutója. Bevallom férfiasan én esélyt sem adtam ennek a mérkőzésnek, míg andresini szerzőtársamnak sem sikerült 120 peren keresztül koncentráltan a képernyő elé merednie, ezért csak annyit írhatok, hogy a statisztikákból és az összefoglalóból megtudtam, hogy Komano a felső lécre rúgta a tizenegyest, így valószínüleg ő volt a legszomorúbb ezen a júniusi estén.